Jelenet a Narancs az új fekete .Netflix Hogyan fejezed be a hasonló műsort Narancs az új fekete ? Elég nehéz kipróbálni a hosszú távú (és többnyire remek!) Dráma leszállását, de itt van egy további örökség is: a Netflix egyik első eredetije, egy olyan együttes, amelyben elsősorban színes nők, karakterek szerepelnek különböző fajok és szexuális jellegűek, valamint egy sorozat, amely a nőket helyezi előtérbe, miközben ötvözi az intelligens komédiát a börtönrendszerre vonatkozó kommentárokkal. Ez még csak abba sem megy bele, hogy hány karaktert és sztorit kell feltüntetni a műsornak. Érthető, ha óvakodunk a hetedik és egyben utolsó évadtól, főleg, hogy a bemutató az utóbbi két-három évben meglehetősen sokat küzdött, de szerencsére a 7. évad szilárd - bár tökéletlen - befejezéssel hajlik meg.
Világossá vált az Narancs az új fekete az elmúlt szezonban kezdett dolgokat felgöngyölíteni, amint arra a történetek sora utal a végén - főleg hogy Piper (Taylor Schilling) a fináléban kiengedték a börtönből. A hosszú menetet a végéig tovább bonyolította az a tény, hogy a show egy új történet ívet vezetett be ugyanabban a fináléban: az ICE fogvatartási központjainak hozzáadását Litchfieldben. Ez egyszerre okos és aggályos ötlet; természetesen ez a számos bevándorló karaktert felvonultató sorozat, amely a mai világunkban játszódik, az ICE-t szeretné érinteni, de arra sem volt lehetőség, hogy a show elegendő időt tudjon szentelni egy ilyen összetett, fontos kérdésnek egyben utolsó évad.
Az eredmények tehát zavarosak, de összességében a 13 utolsó epizód élvezetes, vicces és gyakran katartikus utazást kínál. Ahogy az várható volt, a legjobb szempontok a legjobb karakterekhez tartoznak: Tasha (Danielle Brooks, mindig erőteljes előadást nyújt) egy életfogytiglant lefelé mutat, miközben megpróbálja kitalálni, merre tovább; Nicky (Natasha Lyonne) új fogvatartottat románcol; Cindy (Adrienne C. Moore, igazi kiemelkedő ebben a szezonban) alkalmazkodik azokhoz a változásokhoz, amelyeket nem rontunk el, és még sok minden mást.
Előreláthatólag jelentős részét Pipernek szentelik, aki most már kívül van, mivel visszalök a régi világába, de meg kell találnia, mit kezdjen új életével. Miután tavaly börtönben házasodtak össze, Piper és Alex (Laura Prepon), akinek még mindig három éve van büntetésre, szembesülnek a kapcsolatuk folytatásával és hűségesek maradásával, miközben magány, frusztráció és kísértés veszi körül őket. Bár nagyra értékelem azokat a jeleneteket, amelyek Piper nemrégiben megjelent küzdelmeit ábrázolják - próbálnak olyan munkát találni, amely megfelel a próbaidő korlátozásainak, kötelező drogteszteket, amelyeket fizetnie kell magának, képtelenséget elegendő pénzt keresni vagy egyedül élni, stb. még mindig ugyanabba a csapdába esik, mint Piper cselekményeinek nagy része az egész sorozat során. A szándékok jók, de gyakran nehéz törődni ezzel a karakterrel, aki általában sokkal unalmasabb, mint mindenki, aki körülveszi. Különösen igaz ez akkor, ha szemben állunk egy másik fogollyal, akit ebben az évadban szabadon engednek, és a nagyobb, rettenetesebb körülményekkel, amelyek a kiváltságok egyértelmű hiányával járnak - Pipernek ez a kiváltsága van. (Nehéz teljes körűen részt venni az Alex-Piper kapcsolati drámában - van-e még valaki, aki még mindig szuper befektetett?) 
Taylor Schilling Narancs az új fekete. Netflix
Rengeteg nagyszerű és figyelemre méltó szempont van az évadon belül, amelyeket szívesen megvitatnék, de a Netflix elbátortalanul hosszú Do Not Reveal spoileres listája szerint egyiket sem szabad megemlítenem. Érdekes elmozdulások vannak a kapcsolati dinamikában, a halálesetek hullámzási hatásai, az adminisztráció változásai reményteljesektől aggasztóig terjednek. Azt sem szabad beszélnem a sajátosságairól, hogy a sorozat miként kezeli az ICE sztorit, csak annyit, hogy homályosan mondom, hogy a műsor a bevándorlási kérdéseket kezeli, ami különösen elkeserítő, mert ez az évad legnagyobb íve és ez a legtöbb figyelmet igénylik.
De mondhatom, hogy világossá válik, hogy ha narancs teljesen bele akart merülni azokba a nagyon is valóságos borzalmakba és bonyolultságokba, amelyek jelenleg a valós világunkban zajlanak, az íróknak mindenképpen 13 résznél hosszabb időre volt szükségük (és főleg 13 olyan epizódra, amelyeknek már egymilliárd cselekményen belül már millió karaktere van). A sorozat nem egészítette ki teljesen a történetet, de kissé céltalan, és nincs elég helye a lélegzésre. Ez egyenesen a jugular számára irányul, amikor erőteljes érzelmi reakciót vált ki a nézőkből - ami érthető és gyakran hatékony -, és nyíltan kalapálja haza, hogy jelenlegi adminisztrációnk mennyire kibaszott a fájdalmas, reménytelen látványon keresztül. (És néhány fantasztikus előadás, bár nem tudom megemlíteni, hogy ki ad nekik!)
Mint általában, Narancs az új fekete akkor akadozik, ha túl sok időt tölt az őrökkel - a McCullough (Emily Tarver) érdekesebbé tételére tett kísérletek nem egészen működnek, és a visszapillantása feleslegesnek tűnik, amikor ilyen kevés idő van hátra. (Egy kivételével az összes flashback nem gélesedik ebben a szezonban, és kissé zavarba ejtő, hogy még mindig történik). A folyamatos (és bosszantó) Caputo (Nick Sandow) rehabilitációja elmarad, különösen akkor, ha egy #MeToo történetet vezetnek be, hogy számoljanak a sorozat korábbi eseményeivel, de sokkal inkább szerencsétlenségére koncentrálnak, mintsem az áldozat reakcióira és érzéseire. (Ez hasonló ahhoz, ahogy Caputo megelőzte Tasha ívét az elmúlt szezonban.) Azonban Ward (Susan Heyward) legalábbis jó cselekményt kap, és jó látni, hogy egyre több képernyőidőt kap.
Összességében az utolsó szezon narancs többnyire működik - még akkor is, ha egyes pontokon meglepően unalmas -, és kényszerítő, érzelmi búcsút ad ezeknek a karaktereknek, akiket már megszerettünk. Cementálja a sorozat örökségét, mint valami igazán különlegeset - valamit, ami az elején szinte varázslatosnak érezte magát -, és abszolút bizonyítja, miért kell ezeket a történeteket elmesélni.
