Az enyém földje .Henrik Petit Lehet, hogy a háborús filmek tucatnyomok, de ritka az a film, amely a konfliktusok és az erőszak következményeiben elhúzódó gyötrelmet és megtorlást ábrázolja. Az enyém földje, A külföldi film Oscar-versenyének Dániából való idei beiratkozása a világtörténelem kevéssé ismert lábjegyzetének megrázó, intelligens, kényszerítő és intenzíven feszültséget okozó vizsgálata: amit a dán nép tett a fiatal német katonákkal az otthagyása után A náci Németország 1945-ben. A kegyetlenség, a bosszú és a háború utáni megtorlás egy megrázó, érzékenyen megvalósított tanulmánya, amely a háború költségeiről és az emberiségnek okozott további károkról szóló filmek között magas helyet foglal el.
| Az enyém földje ★★★★ Írta és rendezte: Martin Zandvliet |
A második világháborúnak vége, de a fogatlan és lemaradásra kényszerített tapasztalatlan német fiatalokat a dánok toborozták, hogy megtaláljanak és hatástalanítsák a német hadsereg által Dánia nyugati partjai mentén telepített másfél millió szárazföldi aknából 45 ezret. A feszültség szó szerint lefagyasztja a vérét, miközben figyeli ezeket az értetlenkedő és rémült fiatalokat, sokan még tizenéves korukban, miközben minden ember megpróbálja gyömbéresen kicsavarni minden eltemetett robbanóanyagot, és közben megpróbálja nem megsebesíteni vagy megölni egymást. Ennek ellenére a felüket darabokra fújták az 1945 májusától októberig tartó hat hónap alatt. A műveletért felelős nyers dán őrmester (Roland Møller), akinek a brit szövetségesek nagyszerű bánásmódot tanúsítottak a legyőzött német hadifoglyokkal szemben. akik indokolt igazolásként felszabadították Norvégiát, de hazudtak nekik a meggyilkolt társaikról, és megtiltották nekik az ételt és a vizet, miközben ártalmasan fáradoztak, és nem voltak biztosak abban, hogy miben vádolják őket, és nincs jövőjük országuknak vagy életüknek a genfi egyezmény szabályainak megsértése cím alatt. Fokozatosan nehéz helyzetük némi szunnyadó részvétet kelt a dán nyelven, de már késő. Még a szabadnapot is megadva nekik a labdázáshoz, sorsuk már megpecsételődött. Golyókat izzadva nagyon sok időt töltöttem ebben a filmben csukott szemmel.
Az ügyes dán író-rendező, Martin Zandvliet borzongató célt szem előtt tart: megmutatni, hogy a háború vásznán nem csak a nácik vettek részt háborús bűnökben. A skandinávokat mindig nemes, hazafias hősökként ábrázolták, akik lehetetlen esélyekkel kecsegtettek országaik védelmében (ezt a témát példázza Lewis Milestone felkavaró amerikai filmje A sötétség széle, Norvégia védelméről, olyan szereplőkkel, amelyekben Errol Flynn, Ann Sheridan, Walter Huston, Judith Anderson, Helmut Dantine és Ruth Gordon szerepelt). De Az enyém földje kihívja a régi elméleteket, bemutatva a német serdülőket, akiket a háború végén állítottak össze, hogy az ellenség egyre fogyó számát erősítsék ártatlan gyalogként ragadozó betolakodók helyett, áldozatok agresszorok helyett. Ez egy olyan asztali fordulat a háborúról, amelyben senki sem nyer, és az úgynevezett felszabadult hódító hősök sértik meg a nemzetközi törvényeket. Igaz, a háború atrocitásait követően a németek emberi jogaira nem nagyon lehet hivatkozni, de ezt a filmet annyira gondosan kutatják, hogy ez mindkét fél új szemlélettel szemlélődjön. A dán Skallingen-félsziget mentén fekvő szép tájak, ahol még 2012-ben még szárazföldi aknákat fedeztek fel, sztoikus hátteret jelentenek a kameratávolságban kibontakozó tragédiák számára. A szereposztás tökéletes, a fiúk vezetőjétől, Sebastiantól (Louis Hoffman), az elválaszthatatlan ikertestvérekig, Ernst és Wernerig (Emil és Oskar Belton), sőt a dán tisztekig is, akiknek a rettegő, honvágyas serdülők szánalmas utálata lassan kezd lazítson a szívtelen bántalmazás előtt. A barátságok kialakulnak, a kapcsolatok véget érnek, mindenki új megvilágításban látja a háború hiábavalóságát. Végül mindkét fél egyformán konfliktusos és kimerült. Ez egy nagyszerű film, érzékeny és szimpatikus minden háború minden túlélőjének, és könyörgés az emberiségért mindannyiunkban abban a reményben, hogy soha többé nem fordul elő.
