J’Nai Bridges, Anthony Roth Costanzo és Dísella Lárusdóttir, mint az egyiptomi királyi család Akhnaten .Karen Almond / Met Opera A mélabús opera Akhnaten , orakuláris szövegeivel és Philip Glass elegánsan hűvös zenéjével valószínűtlennek tűnik a gálaműsor előadásának a Metropolitan Opera túlzott templomában. De a 35 éves mű péntek esti Met premierje nemcsak a hatalmas házat töltötte meg, hanem zajos ovációt nyert a szereplőknek, az alkotócsapatnak és magának az oktogén zeneszerzőnek is.
Ha az örömteli tüntetés kissé nem egyeztethetőnek tűnik, akkor ez azért van, mert a darab nem diadalmas. Táblák sorozataként mutatja be annak a fáraónak a megakadt karrierjét, aki viszonylag rövid uralkodását a vallási reform quixotikus feladatának szentelte: Aten napistenet az egyiptomi panteonban mindenki fölé helyezte.
Az opera forgatókönyve szerint ez a kísérlet, amelyet ma monoteizmusnak hívunk, kudarcot vall. Az országa gyakorlati szükségleteit figyelmen kívül hagyó Akhnatent leváltják és meggyilkolják, vallási reformjai visszahúzódnak. A királyi család szellemei egy ideig siránkoznak, majd csatlakoznak temetési menetükhöz.
Glass zenéje megfelelően elgondolkodtatja a darab nagy részét, tükrözve talán a főhős távoli és szemlélődő személyét. A második felvonás két szép kiterjesztett darabot tartalmaz, gazdag duettet Akhnaten és királynője, Nefertiti számára, valamint egy tiszta, finom édességet, amikor a fáraó Atent imádja.
A Met nyilvánvalóan nagy gondot fordított erre az előadásra, és ha egyetlen gyenge pont volt, akkor az a zenekar játékát jelentette. Annak ellenére, hogy a debütáló karmester, Karen Kamensek megdöbbentő szándékának tűnt, a Glass stílusához oly kulcsfontosságú védjegyes hipnotikus arpeggók néha csak egy hajszálon hangzottak egyenetlenül. Ez a kérdés különösen hangsúlyos volt az első felvonás a-moll előszavában, amely mintha örökre elhúzódott volna.
Phelim McDermott rendező és csapata leginkább az állomás egy keskeny sávjában állította be az állványzatot jelző magas szerkezet előtt, utalás talán Akhnaten ambiciózus templomépítési projektjeire. Az egyiptomi udvar mindennapi bonyodalmai - a modern elbűvölt, de meg nem értő szemünkön keresztül nézve - McDermott zsonglőrökből álló csoporttal javasolta.
Igen, volt egy sok zsonglőrködéssel, de őszintén szólva azt találtam, hogy ez az elem jobban bevált, mint McDermott kevésbé ötletes koreográfiája a főszereplők számára. A színpad lassú mozgású oldalsó keresztezéseinek célja a papiruszfestmények formai síkosságára utalhatott, de Glass zenéjével kombinálva a jégmozgás Robert Wilson származékának érezte magát.
De a színházban bármi működhet, ha az előadó elkötelezett elég, és az ellentenorban Anthony Roth Costanzo a címszerepben McDermott megtalálta a múzsáját. Még azok az ötletek is, amelyek papíron felháborítónak tűnhetnek, például Akhnaten születése egy múmiaügyből, teljesen meztelenül, és lassú jelenete, amikor egy tucat kísérő öltözteti fel, teljesen szervesnek és igaznak hatott.
Costanzo enyhe, karcsú alakja és elragadtatott hozzáállása tökéletesen jelezte Akhnaten világi természetét, és ő volt a legmeggyőzőbb a második felvonás egyszerűen megrendezett számaiban. Különösen lélegzetelállító volt ennek a felvonásnak a vége, amikor a hátsó lángszínű selyembe burkolt Costanzo ünnepélyesen felment egy hosszú lépcsősoron az egyébként csupasz színpadon.
Ez a felvonás az este legjobb énekét is tartalmazta, amikor elsimította a korábban hallott hang dicsőséges tulajdonságait, és pompásan elénekelte a pompásan fenntartott Himnuszt a Napnak. Egy ideális világban egy Akhnaten talán belsőbb kedves hangnemet kínál, de Costanzo művészisége megteremtette a maga szépségét.
Sajnos a hangja nem keveredett különösebben a J’Nai Bridges (Nefertiti) pazar mezzojával szerelmi duettjükben, bár ismét kitűnő zenészkedésük tapintható volt. Az opera gyászos utolsó hármasa sokkal jobban működött, hangjukat Dísella Lárusdóttir jeges magas szopránja töltötte be Tye királynő szerepében.
A basszusgitáros Zachary James szereposztása Akhnaten apja és elődje, Amenhotep III között mesterművelet volt. Impozánsan magas és izmos alakja dübörgő hangjával együtt a királyi hatalom archetípusát hozta létre, szemben a recesszív, költői Akhnatennel.
A protea Met kórus valóban monumentálisan szólt a librettó minden különféle nyelvén, sőt, még egy kis zsonglőrködést is sikerült egyedül elsajátítania.
Igen, Akhnaten évtizedek óta esedékes a Met megjelenése miatt, de Philip Glass-nak köszönhetően nem hangzik egy kicsit dátummal. Még kevésbé ideális módon is bemutatva, tökéletesen varázslatos.
