Minimalista, de félelmetes finálé a „Don Giovanni” számáraRichard Termine A ma az opera előállításában folyamatos vita az alkotó szándékainak kérdése, vagyis hogyan várhatta egy zeneszerző művét a színpadon.
Milyen hangtípusra gondolt például Bizet a címszerepben Carmen , szoprán vagy mezzo? Bellini mennyi improvizációt várhatott az írásaiban Szabály ? És vajon Wagner felismerte volna az övét Parsifal autópálya felüljáró alá helyezte a poszt-apokaliptikus Amerikában?
Az a tény, hogy ezek a viták nagyrészt tippelésen alapulnak, nem riad vissza az antagonistáktól. Valójában még egy Facebook-csoport is ellenzi az úgynevezett modern operaprodukciókat, és természetesen egy másik csoport is támogatja. Az egyik témával azonban nem olyan gyakran foglalkoznak: a színház tényleges mérete, amelyben az operát előadják.
A körülbelül 3800 férőhellyel rendelkező Metropolitan Opera például sokkal nagyobb teret jelent, mint azok a helyszínek, amelyeket a legnagyobb operai zeneszerzők elképzeltek volna. És mégis a Met olyan műveket ad elő, mint Mozart Don Giovanni , egy meghitt darab, amelynek bemutatója 1787-ben a prágai Estates Színházban volt, mintegy 650 férőhellyel - nagyjából New York legkisebb Broadway-házainak.
Tehát az esély, hogy lássam Don Giovanni a birtokok méretéhez közelebb eső színházban nemcsak hitelességet kölcsönöz, hanem, amint az opera múlt heti, többnyire Mozart-bemutatójából kiderült, kinyilatkoztató lehet. Fischer Iván vezényletével és rendezésével ez a produkció a Lincoln Center Jazz Rózsa Színházában (1100 férőhely) könnyű, nagy házi hangulatú Mozart-operákat szinte soha nem ért el.
Ennek a produkciónak a látványeleme maga az egyszerűség volt: a fekete függönyök ürege körülvett néhány színpadi platformot. Ezen a semleges téren belül egy márványfehér színű énekes és táncos testület építészeti és háttér-extrákat egyaránt javasolt. Egy különösen elbűvölő pillanatban egy kusza parasztlány kecsesen állt, és egy pavilonba rendeződtek, amely mögé az ideges menyasszony, Zerlina bújhatott.
Természetesen a hangsúly az egyedülálló énekesekre esett, akik többnyire érzékeny, részletes előadásokat adtak. A legjobb az egészben Christopher Maltman volt, éles lírai baritonja parancsoló és higgadt hangzású, tökéletesen illik karcsú színpadi viselkedéséhez. A megsértett Donna Annaként Laura Aikin szopránból hiányozhatott a végső acélerő, ám a második felvonásban a virtuálisan nehéz ásia Non mi dir számára virtuozitást parancsolt.
Ha a megmaradt énekesek nem éppen csillagosak voltak, feszes, lendületes együttest hoztak létre. És bár a Budapesti Fesztiválzenekar játéka szó szerint nem az volt, amit Mozart szeretett volna - a 18. századi zeneszerző bizonyára felvonta a szemöldökét a húrok modern vibratóján -, azt hiszem, örömmel nevetett volna a csoport kifogástalan támadásán és édes hangvételén.
